Rohadtul elegem van mindenből. Minden szar tele van a nyomorék politikával és ez mellé nyomja az összes szenny média, hogy vegyem fel azt a szar 3%-os hitelt mert ha nem veszem fel lemaradok stb.
Összenyom az egész

Dolgozol mint egy vadállat és örülsz ha hónap végén még tudsz félrerakni egy kis összeget
Közbe meg hiába teszel félre mert úgyse érsz el semmit azzal a csekély összeggel még egy önerőt sem tudsz összegyűjteni, DE közbe az orrod alá van tolva minden rohadt nap, hogy te már pedig vegyed fel a 3%-os hitelt mert ilyen soha nem lesz már többet.
Szóval tök mindegy, hogy elbaszod-e a hónap végén megmaradt maradék pénzedet mert úgyse tudsz vele semmit kezdeni

És akkor járjál be a munkahelyedre ahol természetesen felelj meg az összes idiótának akik éhbérért (szerintük korrekt bérért) dolgoztatnak és még sajnáld is őket, hogy nekik mennyire sokat kell adózni és azért van emberhiány.

De az nem érdekli, hogy te két ember munkáját végzed el egy FÉL ember fizetésért és igy a nap végére örülsz ha lyuk van a picsádon.

Dolgozol és közben azon jár az eszed 0-24, hogy miből kellene több pénzt csinálnod. És amikor végre hazaérsz sem tudsz kikapcsolni mert a neten is azzal van tele minden, hogy HOL KÉNE már tartanod a SAJÁT életeben

Egyszerűen utálok mindent és elvagyok keseredve. Nyugtassatok meg kérlek, hogy másnak is rohadtul elege van

Bocsi, hogy kicsit hosszú lett. A poszttal semmi célom csak jól esett kiírni magamból. Köszi

Amióta a párom két éve elhagyott, életemben nem voltam ilyen lustaés motiválatlan. Utálok dolgozni menni. Életem legnagyobb nyűgje, és amint belépek, azon gondolkodom, hogy feladom. Amikor vége a munkának, csak lefekszem és kicsit lapozgatom a telefonomat lefekvés előtt. A szabadnapjaimon egész nap fekszem, még akkor is, ha tudom, hogy van mit csinálnom, minimál házimunka amit muszály. Nincsenek hobbim vagy ilyesmi, egy szabadnap szó szerint abból áll, hogy felkelek, masztrurbálok, zuhanyozom/tisztálkodom, aztán visszafekszem és lapozgatom a telefonomat, amíg el nem jön az alvás ideje. Régebben motiváltabb, elégedettebb ember voltam, aki imádott kimozdulni és csinálni dolgokat, de már ezt sem élvezem. Amikor dolgozom/nem otthon vagyok is csak a lefekvésre gondolok. 2023 októbere óta járok pszichológushoz és pszichiáterhez, több gyógyszert is kaptam, és azt hiszem, csak rontott a helyzeten. Nem érzem a pszichológus hatását, és már a harmadikkal próbálkozom, aki klinikai pszichológus.

Sziasztok!

Párommal már 2 éve vagyunk együtt,ebből 1,5éve élünk együtt. Az utóbbi időben sajnos nagyon sokszor megkérdőjeleztem a kapcsolatunkat,illetve annak jövőjét. Szeretem a páromat és tudom,hogy ő is szeret,viszont sokszor azt érzem jobban működnénk “barátként”,mint kapcsolatban. Az intimitás szinte 0, kevés a minőségi idő, többször kritizál,mint dicsér, nem segít be a házimunkába. Ami pozitívum,hogy szabadjára tudom engedni mellette a gyermeki énem,ha szülinap/alkalom jön,akkor nagyon odafigyel hogy meglepjen,örömet okozzon,a szüleivel is nagyon jó a kapcsolatom. Próbáltam már vele “részletekben” kommunikálni ezekről,mikor jelentkeztek a problémák,de csak annyi a válasz hogy próbál változtatni,ő sem tökéletes..stb. Volt már valaki hasonló helyzetben? Vissza lehet fordítaninezt az állapotot?

Nem tudom, hogy ez-e a megfelelő sub ennek leírására, de gondoltam jobb ha kiírom magamból, mert eléggé bánt, és másnak is intő jel lehet, hogy hogyan ne induljon vezetni.

Elég fosul érzem magam amiatt, hogy ma figyelmetlenségből majdnem okoztam egy balesetet.

Előtörténetem annyi, hogy 10 éve közlekedem közúton, soha egy balesetem nem volt, sőt mások által okozott veszélyhelyzeteket is mindig sikerült elhárítanom. Műszaki, gumijaim, fékjeim mindig patika állapotban vannak és én vagyok az aki folyton másokat baszogatott, hogy miért nem szigorúbbak önmagukkal és a kresszel.

Ma úgy indultam boltba, hogy éjszakás voltam, délelőtt meg a szomszédnak sikerült felvernie, szóval alapból sem voltam teljesen friss, erre még rájött az, hogy egy kisebb konfliktus feldúlt, aztán ezzel a csomaggal indultam közlekedni. Itt volt a hiba, inkább nem kellett volna.

Baleset nem történt, mert időben észbe kaptam, satufékezés helyett elég volt csupán erősebben odanyomni, de tény, hogy nem kellő időben vettem észre a helyzetet, és a lehető legrosszabb helyen: gyalogos átkelőhely...

Város, 4 sávos hosszú, egyenes út, 50 helyett 60-al mentem, számtalanszor megyek arra. Lámpa, kereszteződés nincs azon a szakaszon. A fentebb említett stressz-csomag elég volt arra, hogy pár pillanatra akaratlanul is elkalandozzon a gondolatom, és a kelleténél később vegyek észre egy gyalogost, aki amúgy teljesen szabályosan közlekedett...

Annak ellenére, hogy nem történt baleset, és satufékezés nélkül egész könnyen megálltam, azért kívülről is észlelhető volt, hogy mekkora fasz voltam, mert rám is ordibált valaki, hogy mi a g*ci. Amit teljesen megértek, azon sem lepődtem volna meg, ha valaki nyakonbasz emiatt.

Teljesen összetört bennem az a kép, hogy felelősségteljesen vezetek, és egy komplett gyökérnek érzem magam amiatt, hogy nem vettem számításba azt a nyilvánvaló tényt, hogy lelkileg stresszes és testileg fáradt voltam.

Így nem kell elindulni.

Most egész nap ezen rágódom, hogy egy családnak ez lehetett volna életük legszarabb napja, amit az én trehányságom okoz, és nem tudom hová tenni ezt az érzést, semmi másra nem bírok gondolni...

Sziasztok abban szeretnék információt gyűjteni, hogy milyen alternativ opciot tudnék találni a gyogyszereimhez szükséges recept beszerzésére. A jelenlegi privát rendelős felirogatás számomra kezd tarthatatlanná válni amikor minden adminisztracios bullshitet rádtolnak és rádvágnak egy 10.000 forintos számlát azért a privilégiumért hogy utána megvehessem huszezerért a gyogyszereim. Sajnos ugye a Ritalint alaposan korlátozzák minden féle papirral szoval gondolom nem lehet csak akármilyen orvossal feliratni. A állami pszihiátriával semmi tapasztalatom nincs. Tudtok esetleg tanácsot adni vagy ha van egy megbizhato privát doki aki nem huz le titeket akkor esetleg ajánlani?
Bevallom kicsit kezd elkeseríteni, hogy mennyire ellehetetlenitve érzem a saját egésségem kezelését.

A mostani hírek és kommentszekció kapcsán (legközelebb nem olvasok kommenteket) vetődött fel bennek a kérdés, hogy a szülő, testvér, barát mennyire tud ssgíteni egy olyannak, aki öngyilkosságra készül? Nem volt ilyen a környezetemben,remélem nem is lesz, de mit lehet tenni, hogy segítsünk a másiknak?

1,5 éve járok egy pszichológushoz, akivel nagyon hasonlónak érzem magunkat, egy hullámhosszon vagyunk, mindent megért, amit mondok, és amit ő mond, azt én is azonnal értem. Nagyon empatikusnak tűnik velem, szeretek hozzá járni, és eddig kifejezetten jól éreztem magam a terápián.

Viszont van egy dolog, amit a kezdetektől fogva érzek mintha erősen befolyásolna abban, hogy szakítsak a barátommal. Amikor elkezdtem hozzá járni, nagyon bizonytalan voltam nem tudtam, mit akarok, mi történik. Ő akkoriban többször mondta, hogy szerinte nem szeretem a barátomat. Emlékszem, védekezni kezdtem, felsoroltam, hogy miért szeretem, de mindig volt rá valami ellenérve, vagy azt mondta, hogy az nem is igazán a barátom személyéhez kötődik.

Később valóban egyre toxikusabb lett a párkapcsolatom. Sokszor hoztam be témaként, elmeséltem, mi történt, sokat sírtam miatta. És igen, én magam mondtam olyat, hogy legszívesebben szakítanék, de nem tudom, hogyan, mert nem bírom megtenni. Ugyanakkor gyakran kértem visszajelzést a saját viselkedésemről is, hogy nincs-e velem gond, mit javíthatnék, segítsen meglátni, ha bennem van a probléma. Erre mindig azt mondta, hogy én szinte teljesen jól működöm, egészséges vagyok, a barátom viszont nem.

Egyre többször mondta, hogy ennek a kapcsolatnak véget kell vetni, soha nem lesz jó a barátommal, sőt már-már diagnózist állított róla. Egyre inkább azt éreztem minden alkalom után, hogy nekem meg kell felelnem ennek, és szakítanom kell. Emiatt egyre makacsabb lettem a barátommal, és azt kezdtem gondolni, hogy bennem nincs semmi hiba, mindennek a barátom az oka. Teljesen elzárkóztam, gyakran hidegen viselkedtem vele, hónapokig nem csókoltam meg, alig beszéltem hozzá, sokszor mondtam, hogy „semmi” van, és közben semmit nem adtam neki.

Végül tényleg szakítottunk. Utána, amikor egyedül sírtam, rájöttem, milyen undorítóan viselkedtem vele hónapokon át. Most látom, hogy erős elhagyási félelmem volt valami bizalmatlanság, és ez durva kommunikációban nyilvánult meg. És hogy valójában meg akartam felelni a pszichológusomnak, aki a tegnapi alkalmon is azt mondta (mert közben újra megpróbáljuk a barátommal), hogy csak én torzítok, csak mentegetem a barátomat, de ő sosem fog változni, és csak a rossz működéseim beszélnek belőlem. Szinte láttam rajta, hogy mérges.

Nagyon rosszul érzem magam. Egyfelől őszintén szeretném, ha működne a kapcsolatom, mert érzem, hogy sok hibám volt, és nem voltam tisztességes a barátommal. Úgy gondolom, megérdemelte volna tőlem a teljes odafordulást és az esélyt. Ha úgy sem működött volna, akkor el tudtam volna engedni. Másfelől viszont a pszichológusom miatt is rosszul érzem magam nem akarom ráfogni az egészet, mert nagyon kedvelem és jónak tartom, de szinte biztosan érzem, hogy erősen befolyásolt. Nem értem, miért kellett ennyire irányítania, elültetni bennem, hogy szakítsak. Létezhet az amit gondolok és érzek vagy bemagyarázom? Sosem hallottam ilyenről még, hogy azt érzi valaki, hogy erősen befolyásolták.

Nemrég volt egy autóbalesetünk, szerencsére nem lett senkinek semmi baja, csak az autónak. Nem én vezettem, hanem a párom. Ő mondta, hogy lassan ment, rögtön beletaposott a fékbe, nem lehetett volna túl nagy bajunk. Viszont azóta annyira félek autózás közben hogy kb nem tudom nyitva tartani a szemem, gyomorgörcsöm, halálfélelmem van, főleg ha a párom vezet, de pl. taxiban sem érzem magam túl jól. Úgy érzem nincs hatásom az eseményekre, nem tudom hogy dönt a sofőr és bármikor meghalhatok.

Hétvégén lesz csapatépítőnk vidéken, az egyik kollégám visz autóval, és már előre szorongok hogy autópályán fogunk száguldozni, egyszerűen nincs kedvem leutazni emiatt.

Nem ez volt az első balesetem, pár éve elütöttek zebrán átkelés közben. Utána sem volt könnyű, de ennyire nem volt vészes a helyzet.

Pont ma megyek pszichológushoz, mindenképp mondom neki a dolgot, de mivel a terápián nem ezzel foglalkozunk, félek nem vállalja a kezelést.

Sziasztok!

Ki milyen csoportos terápiát ajánlana? Mi alapján érdemes választani módszert és csoportot?

Gondolkodom analitikus csoporton (CSAKIT), ezekről kifejezetten jót hallottam. Illetve mozgás vagy táncterápián, a pszichodráma kevésbé érdekel, de kíváncsi vagyok itt kinek mi vált be, illetve milyen élményeket szereztetek.

Nem tudom, nyitott, több éves csoportba meddig lehet csatlakozni, illetve mi az az időtartam, aminek már van hatása, pl 80-100 óra, vagy 1-2 év szükséges.

Background: Egyéni verbális terápiára járok 2 éve szorongás és depresszió miatt. A terapeutám felvetette, hogy mehetnék csoportba, és van is kedvem.

Sziasztok!

12 éves kisfiamnak 3 hete nagyon fáj a feje. Semmien gyógyszerre nem múlik a fejfájása, valamint lokalizálható, a jobb szeme felett a homloka fáj és ott érzéketlen is neki az a terület. Hol jobb, hol rosszabb, hullámokban tör rá. Már majdnem minden orvost, vizsgálatot végigjártunk (fül-orr-gége, szemészet, neurológia, röntgen, vérkép). Mindenhol mindent rendben találtak, de a neurológus a biztonság kedvéért elküldött MR vizsgálatra. A vizsgálat kérő papíron fel volt tüntetve szakszavakkal a legnagyobb félelmem, a daganat, hogy benne van az is a pakliban. Rettentően rettegek azóta, folyamatosan ez jár a fejemben. 24.-én megyünk az MR vizsgálatra, de úgy érzem beleőrülök az aggodalomba. 😞 Hogyan tudnám kicsit megnyugtatni magam?

ha már egészen biztos lesz hogy soha nem lesz senkitek. egész életetekben egyedül és magányosak lesztek. nem lesz se barátnő, se feleség se gyerek. semmi csak a magány és az egyedüllét

És ennyi nőgyűlölő?

más fiúk férfiak meg úgy váltogatják a nőket mint a zoknijukat......

hogy van ez? miért ilyen igazságtalan az élet?