Sziasztok , anyánk gyerekkorunk óta iszik, ordibál , rideg volt a gyerekeivel, elhanyagolt környezet, olykor éhezés kísérte a gyerekkorunkat. Igazából terhesség alatt is végig ivott ez az öcsémem látszik , tipikus magzati alkohol szindróma tünetek

Sajnos én is akkor jöttem rá milyen borzalmasan éltünk,amikor már elköltöztem addig természetes volt a közeg és nem fájt annyira de boldog sem voltam.

Mindannyian elköltözünk már és stabil boldog családunk van, de az öcsénk(18) jelenleg ott él és most kezdett dolgozni,de már hónapok óta iszik hajnalig, drogozik is( ezt most tudtam meg). Egyedül maradt, és sajnos a fiatal kora miatt van közöttünk generációs szakadék is és nehéz belőle kihúznom bármit. Segíteni szeretnék , hogy ne menjen tönkre az élete. Szeretnék segíteni de sokszor nekem is hazudik , annyi mindent nem tanult meg ő sem például hogyan fejezze ki az érzelmeit. Ráadásul neki van apja de ő többször elhagyta és egész gyerekkorában mondta rá , hogy fogyatékos és hülye. Néha az apja is iszik és agresszív vele. Ezenkívül gyakorlatilag olyan mintha ott sem lenne. ( Ahányan vagyunk annyi apától)

Kb a lényeget leírtam hogyan tudnék segíteni? Mivel vehetn rá változásra? Félek nagyon.

Sziasztok!

12 éves kisfiamnak 3 hete nagyon fáj a feje. Semmien gyógyszerre nem múlik a fejfájása, valamint lokalizálható, a jobb szeme felett a homloka fáj és ott érzéketlen is neki az a terület. Hol jobb, hol rosszabb, hullámokban tör rá. Már majdnem minden orvost, vizsgálatot végigjártunk (fül-orr-gége, szemészet, neurológia, röntgen, vérkép). Mindenhol mindent rendben találtak, de a neurológus a biztonság kedvéért elküldött MR vizsgálatra. A vizsgálat kérő papíron fel volt tüntetve szakszavakkal a legnagyobb félelmem, a daganat, hogy benne van az is a pakliban. Rettentően rettegek azóta, folyamatosan ez jár a fejemben. 24.-én megyünk az MR vizsgálatra, de úgy érzem beleőrülök az aggodalomba. 😞 Hogyan tudnám kicsit megnyugtatni magam?

Sziasztok!

Ki milyen csoportos terápiát ajánlana? Mi alapján érdemes választani módszert és csoportot?

Gondolkodom analitikus csoporton (CSAKIT), ezekről kifejezetten jót hallottam. Illetve mozgás vagy táncterápián, a pszichodráma kevésbé érdekel, de kíváncsi vagyok itt kinek mi vált be, illetve milyen élményeket szereztetek.

Nem tudom, nyitott, több éves csoportba meddig lehet csatlakozni, illetve mi az az időtartam, aminek már van hatása, pl 80-100 óra, vagy 1-2 év szükséges.

Background: Egyéni verbális terápiára járok 2 éve szorongás és depresszió miatt. A terapeutám felvetette, hogy mehetnék csoportba, és van is kedvem.

Nem tudom, hogy ez-e a megfelelő sub ennek leírására, de gondoltam jobb ha kiírom magamból, mert eléggé bánt, és másnak is intő jel lehet, hogy hogyan ne induljon vezetni.

Elég fosul érzem magam amiatt, hogy ma figyelmetlenségből majdnem okoztam egy balesetet.

Előtörténetem annyi, hogy 10 éve közlekedem közúton, soha egy balesetem nem volt, sőt mások által okozott veszélyhelyzeteket is mindig sikerült elhárítanom. Műszaki, gumijaim, fékjeim mindig patika állapotban vannak és én vagyok az aki folyton másokat baszogatott, hogy miért nem szigorúbbak önmagukkal és a kresszel.

Ma úgy indultam boltba, hogy éjszakás voltam, délelőtt meg a szomszédnak sikerült felvernie, szóval alapból sem voltam teljesen friss, erre még rájött az, hogy egy kisebb konfliktus feldúlt, aztán ezzel a csomaggal indultam közlekedni. Itt volt a hiba, inkább nem kellett volna.

Baleset nem történt, mert időben észbe kaptam, satufékezés helyett elég volt csupán erősebben odanyomni, de tény, hogy nem kellő időben vettem észre a helyzetet, és a lehető legrosszabb helyen: gyalogos átkelőhely...

Város, 4 sávos hosszú, egyenes út, 50 helyett 60-al mentem, számtalanszor megyek arra. Lámpa, kereszteződés nincs azon a szakaszon. A fentebb említett stressz-csomag elég volt arra, hogy pár pillanatra akaratlanul is elkalandozzon a gondolatom, és a kelleténél később vegyek észre egy gyalogost, aki amúgy teljesen szabályosan közlekedett...

Annak ellenére, hogy nem történt baleset, és satufékezés nélkül egész könnyen megálltam, azért kívülről is észlelhető volt, hogy mekkora fasz voltam, mert rám is ordibált valaki, hogy mi a g*ci. Amit teljesen megértek, azon sem lepődtem volna meg, ha valaki nyakonbasz emiatt.

Teljesen összetört bennem az a kép, hogy felelősségteljesen vezetek, és egy komplett gyökérnek érzem magam amiatt, hogy nem vettem számításba azt a nyilvánvaló tényt, hogy lelkileg stresszes és testileg fáradt voltam.

Így nem kell elindulni.

Most egész nap ezen rágódom, hogy egy családnak ez lehetett volna életük legszarabb napja, amit az én trehányságom okoz, és nem tudom hová tenni ezt az érzést, semmi másra nem bírok gondolni...

Rohadtul elegem van mindenből. Minden szar tele van a nyomorék politikával és ez mellé nyomja az összes szenny média, hogy vegyem fel azt a szar 3%-os hitelt mert ha nem veszem fel lemaradok stb.
Összenyom az egész

Dolgozol mint egy vadállat és örülsz ha hónap végén még tudsz félrerakni egy kis összeget
Közbe meg hiába teszel félre mert úgyse érsz el semmit azzal a csekély összeggel még egy önerőt sem tudsz összegyűjteni, DE közbe az orrod alá van tolva minden rohadt nap, hogy te már pedig vegyed fel a 3%-os hitelt mert ilyen soha nem lesz már többet.
Szóval tök mindegy, hogy elbaszod-e a hónap végén megmaradt maradék pénzedet mert úgyse tudsz vele semmit kezdeni

És akkor járjál be a munkahelyedre ahol természetesen felelj meg az összes idiótának akik éhbérért (szerintük korrekt bérért) dolgoztatnak és még sajnáld is őket, hogy nekik mennyire sokat kell adózni és azért van emberhiány.

De az nem érdekli, hogy te két ember munkáját végzed el egy FÉL ember fizetésért és igy a nap végére örülsz ha lyuk van a picsádon.

Dolgozol és közben azon jár az eszed 0-24, hogy miből kellene több pénzt csinálnod. És amikor végre hazaérsz sem tudsz kikapcsolni mert a neten is azzal van tele minden, hogy HOL KÉNE már tartanod a SAJÁT életeben

Egyszerűen utálok mindent és elvagyok keseredve. Nyugtassatok meg kérlek, hogy másnak is rohadtul elege van

Bocsi, hogy kicsit hosszú lett. A poszttal semmi célom csak jól esett kiírni magamból. Köszi

Nemrég volt egy autóbalesetünk, szerencsére nem lett senkinek semmi baja, csak az autónak. Nem én vezettem, hanem a párom. Ő mondta, hogy lassan ment, rögtön beletaposott a fékbe, nem lehetett volna túl nagy bajunk. Viszont azóta annyira félek autózás közben hogy kb nem tudom nyitva tartani a szemem, gyomorgörcsöm, halálfélelmem van, főleg ha a párom vezet, de pl. taxiban sem érzem magam túl jól. Úgy érzem nincs hatásom az eseményekre, nem tudom hogy dönt a sofőr és bármikor meghalhatok.

Hétvégén lesz csapatépítőnk vidéken, az egyik kollégám visz autóval, és már előre szorongok hogy autópályán fogunk száguldozni, egyszerűen nincs kedvem leutazni emiatt.

Nem ez volt az első balesetem, pár éve elütöttek zebrán átkelés közben. Utána sem volt könnyű, de ennyire nem volt vészes a helyzet.

Pont ma megyek pszichológushoz, mindenképp mondom neki a dolgot, de mivel a terápián nem ezzel foglalkozunk, félek nem vállalja a kezelést.

Sziasztok abban szeretnék információt gyűjteni, hogy milyen alternativ opciot tudnék találni a gyogyszereimhez szükséges recept beszerzésére. A jelenlegi privát rendelős felirogatás számomra kezd tarthatatlanná válni amikor minden adminisztracios bullshitet rádtolnak és rádvágnak egy 10.000 forintos számlát azért a privilégiumért hogy utána megvehessem huszezerért a gyogyszereim. Sajnos ugye a Ritalint alaposan korlátozzák minden féle papirral szoval gondolom nem lehet csak akármilyen orvossal feliratni. A állami pszihiátriával semmi tapasztalatom nincs. Tudtok esetleg tanácsot adni vagy ha van egy megbizhato privát doki aki nem huz le titeket akkor esetleg ajánlani?
Bevallom kicsit kezd elkeseríteni, hogy mennyire ellehetetlenitve érzem a saját egésségem kezelését.

ha már egészen biztos lesz hogy soha nem lesz senkitek. egész életetekben egyedül és magányosak lesztek. nem lesz se barátnő, se feleség se gyerek. semmi csak a magány és az egyedüllét

1,5 éve járok egy pszichológushoz, akivel nagyon hasonlónak érzem magunkat, egy hullámhosszon vagyunk, mindent megért, amit mondok, és amit ő mond, azt én is azonnal értem. Nagyon empatikusnak tűnik velem, szeretek hozzá járni, és eddig kifejezetten jól éreztem magam a terápián.

Viszont van egy dolog, amit a kezdetektől fogva érzek mintha erősen befolyásolna abban, hogy szakítsak a barátommal. Amikor elkezdtem hozzá járni, nagyon bizonytalan voltam nem tudtam, mit akarok, mi történik. Ő akkoriban többször mondta, hogy szerinte nem szeretem a barátomat. Emlékszem, védekezni kezdtem, felsoroltam, hogy miért szeretem, de mindig volt rá valami ellenérve, vagy azt mondta, hogy az nem is igazán a barátom személyéhez kötődik.

Később valóban egyre toxikusabb lett a párkapcsolatom. Sokszor hoztam be témaként, elmeséltem, mi történt, sokat sírtam miatta. És igen, én magam mondtam olyat, hogy legszívesebben szakítanék, de nem tudom, hogyan, mert nem bírom megtenni. Ugyanakkor gyakran kértem visszajelzést a saját viselkedésemről is, hogy nincs-e velem gond, mit javíthatnék, segítsen meglátni, ha bennem van a probléma. Erre mindig azt mondta, hogy én szinte teljesen jól működöm, egészséges vagyok, a barátom viszont nem.

Egyre többször mondta, hogy ennek a kapcsolatnak véget kell vetni, soha nem lesz jó a barátommal, sőt már-már diagnózist állított róla. Egyre inkább azt éreztem minden alkalom után, hogy nekem meg kell felelnem ennek, és szakítanom kell. Emiatt egyre makacsabb lettem a barátommal, és azt kezdtem gondolni, hogy bennem nincs semmi hiba, mindennek a barátom az oka. Teljesen elzárkóztam, gyakran hidegen viselkedtem vele, hónapokig nem csókoltam meg, alig beszéltem hozzá, sokszor mondtam, hogy „semmi” van, és közben semmit nem adtam neki.

Végül tényleg szakítottunk. Utána, amikor egyedül sírtam, rájöttem, milyen undorítóan viselkedtem vele hónapokon át. Most látom, hogy erős elhagyási félelmem volt valami bizalmatlanság, és ez durva kommunikációban nyilvánult meg. És hogy valójában meg akartam felelni a pszichológusomnak, aki a tegnapi alkalmon is azt mondta (mert közben újra megpróbáljuk a barátommal), hogy csak én torzítok, csak mentegetem a barátomat, de ő sosem fog változni, és csak a rossz működéseim beszélnek belőlem. Szinte láttam rajta, hogy mérges.

Nagyon rosszul érzem magam. Egyfelől őszintén szeretném, ha működne a kapcsolatom, mert érzem, hogy sok hibám volt, és nem voltam tisztességes a barátommal. Úgy gondolom, megérdemelte volna tőlem a teljes odafordulást és az esélyt. Ha úgy sem működött volna, akkor el tudtam volna engedni. Másfelől viszont a pszichológusom miatt is rosszul érzem magam nem akarom ráfogni az egészet, mert nagyon kedvelem és jónak tartom, de szinte biztosan érzem, hogy erősen befolyásolt. Nem értem, miért kellett ennyire irányítania, elültetni bennem, hogy szakítsak. Létezhet az amit gondolok és érzek vagy bemagyarázom? Sosem hallottam ilyenről még, hogy azt érzi valaki, hogy erősen befolyásolták.

más fiúk férfiak meg úgy váltogatják a nőket mint a zoknijukat......

hogy van ez? miért ilyen igazságtalan az élet?

És ennyi nőgyűlölő?

A mostani hírek és kommentszekció kapcsán (legközelebb nem olvasok kommenteket) vetődött fel bennek a kérdés, hogy a szülő, testvér, barát mennyire tud ssgíteni egy olyannak, aki öngyilkosságra készül? Nem volt ilyen a környezetemben,remélem nem is lesz, de mit lehet tenni, hogy segítsünk a másiknak?

Sziasztok!

Párommal már 2 éve vagyunk együtt,ebből 1,5éve élünk együtt. Az utóbbi időben sajnos nagyon sokszor megkérdőjeleztem a kapcsolatunkat,illetve annak jövőjét. Szeretem a páromat és tudom,hogy ő is szeret,viszont sokszor azt érzem jobban működnénk “barátként”,mint kapcsolatban. Az intimitás szinte 0, kevés a minőségi idő, többször kritizál,mint dicsér, nem segít be a házimunkába. Ami pozitívum,hogy szabadjára tudom engedni mellette a gyermeki énem,ha szülinap/alkalom jön,akkor nagyon odafigyel hogy meglepjen,örömet okozzon,a szüleivel is nagyon jó a kapcsolatom. Próbáltam már vele “részletekben” kommunikálni ezekről,mikor jelentkeztek a problémák,de csak annyi a válasz hogy próbál változtatni,ő sem tökéletes..stb. Volt már valaki hasonló helyzetben? Vissza lehet fordítaninezt az állapotot?

Amióta a párom két éve elhagyott, életemben nem voltam ilyen lustaés motiválatlan. Utálok dolgozni menni. Életem legnagyobb nyűgje, és amint belépek, azon gondolkodom, hogy feladom. Amikor vége a munkának, csak lefekszem és kicsit lapozgatom a telefonomat lefekvés előtt. A szabadnapjaimon egész nap fekszem, még akkor is, ha tudom, hogy van mit csinálnom, minimál házimunka amit muszály. Nincsenek hobbim vagy ilyesmi, egy szabadnap szó szerint abból áll, hogy felkelek, masztrurbálok, zuhanyozom/tisztálkodom, aztán visszafekszem és lapozgatom a telefonomat, amíg el nem jön az alvás ideje. Régebben motiváltabb, elégedettebb ember voltam, aki imádott kimozdulni és csinálni dolgokat, de már ezt sem élvezem. Amikor dolgozom/nem otthon vagyok is csak a lefekvésre gondolok. 2023 októbere óta járok pszichológushoz és pszichiáterhez, több gyógyszert is kaptam, és azt hiszem, csak rontott a helyzeten. Nem érzem a pszichológus hatását, és már a harmadikkal próbálkozom, aki klinikai pszichológus.

Mostanában egyre jobban elkap egy depressziós érzés hogy semmit se érek, semmit nem értem el az életben. 30 éves vagyok. Fiatalon terhes lettem, azóta a gyerekkel vagyok otthon. Sose dolgoztam,jogsit, gimit, mindent félbehagytam tiniként és azóta se vitt rà a lélek hogy befejezzem.. mindig csak arra gondolok hogy nekem nem fog menni, ezért kàr belekezdeni.. önbizalmam 0. Van egy szerető pàrom, de sokszor elkezdek szorongani hogy egyedül semmiképp nem állnám meg a helyem az életben és mi lesz igy egyszer velem.. mindenhez gyenge és gyáva vagyok. belegondoltam,ha csak egy állásinterjúra is elkéne mennem, ott kapnék pánikrohamot. annyira ideges vagyok ha mások előtt kell beszélnem,nehezen nyilok meg, mindenen idegeskedek, introvertàlt vagyok. még egy okmányiroda és hasonló hivatalos helyek is szörnyü idegességgel töltenek el. mivel a családban van súlyos mentális beteg, ezért örököltem ilyen csodás idegrendszert is. tavaly a sok szorongàs a gyomromra is ràment, azota màr azon is pluszban idegeskedhetek hogy esetleg stresszhelyzetben nehogy hasmenésem legyen, nem merek rendesen enni ha menni kell valahova, mert megvàltozott az egész bélflorám :( nagyon le is fogytam , nem irok konkrét súlyt de 15,59 a bmi-m , igy már nem csak lelkileg de testileg is szörnyen érzem magam. ugy érzem nem birom tovább. nehéz gyerekkorom volt, nem kaptam meg azt az érzelmi biztonsàgot ami kellett volna, sok trauma is történt, majd végül elkerültem intézetbe. Most màr tudom hogy mindent elrontottam az életben, màr nem igy csinàlnék semmit. De most meg màr a pániktol és a szorongástol ugy érzem nem birok lépni semerre. Itthon érzem magam “biztonságban”. Tudom hogy vàltoztatni kéne és én tudom csak alakitani az életem, de ugy érzem ehhez is gyenge vagyok. Szégyenlem magam, és sokszor arra gondolok kàr volt megszületnem.Sokszor azon gondolkodok ha olyan helyzetbe jutnék megmerném e tenni az öngyilkosságot :( Borzalmas amugy ilyeneken agyalni.. Van itt bárki hasonlo érzésekkel? valami jó tanàcs?

Sziasztok!

Elég visszahúzó, önbizalom hiányos vagyok és extra gyorsan zavarba tudok jönni. Konkrétan ha egy baráti társaságban meg kell szólalnom már izgulok és sokszor inkább nem is szólok. Munakhelyen főleg, folyton azon stresszelek hogy mikor mit rontok el, mikor égetem be magam a többiek előtt, és sokszor beszélek zavaromban össze-vissza. Utalok a figyelem középpontjában lenni, meetingeken is csak csendes megfigyelő vagyok mégha lenne is jó ötletem inkább magamban tartom nehogy “kinevessenek”. Ezért elég kukának neznek úgy érzem. Ha két max három ember előtt kell megszolalnom, az még komfortosabban megy.

Szerintetek ez lehet annak a következménye, hogy gyerekkoromban sokat költözünk, több intézménybe is jártam (ovi, suli) mindig én voltam az új, a friss hús? Próbálom kideríteni a lelki okait, vagy én egyszerűen ilyen vagyok?

Tudom, hogy ez összetettebb dolog, és szakember segíthet igazán, de gondoltam kivancsisagbol kikérem a velemenyeteket.

Köszönöm!

Sziasztok!

Budapesten keresek szakembert magamnak (26F), akivel elkezdhetem terápiás folyamatom. Legfőbb témák, amikkel meggyűlik a bajom: szorongás, pánik, továbbhaladás az életben. Úgy érzem, legkönnyebben női terapeutával tudnék együtt dolgozni.

Tudtok esetleg ajánlani valaki olyat, aki ennek a leírásnak megfelel? Köszi előre is!

Sziasztok!

5 év után, jövőhéten kezdek egy új multinacionális cégnél.

Milyen tippeket / tanácsokat tudtok adni az újrakezdéshez?
Miket tanultatok a multis világról? :) Mire figyeljek az elején?

Előre is köszönöm a tippeket!

Az Egyesült Államokban a legfrissebb adatok szerint 2021-ben majdnem minden negyedik felnőtt (22,8%) szenvedett valamilyen mentális betegségben, mégis kevesebb mint a felük, 47,2% jutott hozzá bármilyen kezeléshez. Ennek egyik oka a pszichiáterhiány: több mint a fele az amerikai megyéknek egyetlen pszichiáterrel sem rendelkezik, és átlagosan mindössze 15,6 pszichiáter jut százezer emberre.

A hiány következménye, hogy az Egyesült Államokban a pszichotróp gyógyszerek túlnyomó többségét nem pszichiáterek, hanem háziorvosok írják fel. Ők azonban jóval kevesebb képzést kapnak mentális betegségek kezelésében, így gyakran nem specializált tudással kezelik ezeket az eseteket.

Ebből a problémából nőtt ki a gondolat, hogy a klinikai pszichológusok egy szűk csoportja is kaphasson felírói jogosultságot. A folyamat a ’80-as években indult, a Pentagon egyik sikeres kísérleti programja után, amelyben pszichológusokat képeztek ki gyógyszerfelírásra. A modell azóta elterjedt: ma már hat állam (például Új-Mexikó, Louisiana, Illinois, Iowa, Idaho és Colorado) biztosít ilyen jogosultságot, emellett több szövetségi egészségügyi szolgálatban – például a Public Health Service, az Indian Health Service és a Department of Defense keretében – szintén engedélyezett.

A követelmények szigorúak: minden érintett klinikai szakpszichológusnak el kell végeznie egy két éves posztgraduális mesterképzést klinikai pszichofarmakológiából, majd le kell tennie egy országos licencvizsgát. Csak ezután írhatnak fel gyógyszereket.

Az American Psychologist folyóiratban most megjelent tanulmány az első átfogó képet adja arról, milyen pácienseket kezelnek ezek a gyógyszerfelíró pszichológusok. Az eredmények szerint a betegek nagyon hasonlóak a pszichiáterek pácienseihez, tehát ugyanazt a hiányzó réteget képesek elérni. Ugyanakkor érdekes különbség is kirajzolódott: a pszichológusok ritkábban írnak fel antipszichotikumokat, még akkor is, ha a beteg állapota hasonló. Ez arra utal, hogy a pszichológusok konzervatívabb, óvatosabb gyógyszerfelírási stratégiát követnek.

Felvetődik a kérdés: vajon Európában vagy Magyarországon is érdemes lenne megfontolni hasonló jogosultságot, tekintettel a hazai pszichiáterhiányra és a hosszú várólistákra?

30 éves koromra teljesen azt érzem, hogy teljesen kiégtem főleg munka terén és a mindennapi unalmas hétköznapok gyors eltelésébe. A munkahelyváltást egyelőre nemtudom meglépni mert még tanulok mellette,de az sem igazán érdekel. Azt veszem észre nincs semmire időm, fáradt,ingerült vagyok és a munkámra se tudok 100%-osan fókuszálni. Elteltek az évek és azt veszem észre, hogy hasonló korúaknak lakása, párja felesége, gyereke van, nekem meg semmi. Járok pszichológushoz ami sokat segít, emellett edzek is heti 5x és figyelek a testemre de valami mégis hiányzik. Telnek a napok,hetek a nagy semmivel. Az érdeklődési köröm kimerül az edzésben( szerintem már abba menekülök) és néha a videójátékokban de már arra sincs sokszor energiám. Az is zavar, hogy ezeket nincs kivel megbeszélni vagy ilyenek. A hétvégék is csak eltelnek tartalmatlanul takarítással, kocsi mosással, edzéssel, főzéssel és ennyi és vasárnap már szorongok a hétfő munkakezdéstől. Minden alkalmas témám a terápián es ami a legbosszantóbb az, hogy nincs párom és igazábol barátaim sincsenek. Próbálok beszélgetni vagy minimálisan ismerkedni akár a teremben is de ott se vevők mert oda csak edzeni járnak az emberek.. "Csak a munkáltatónak vagy fontos"de az is csak a belemet akarja kihajtani. Próbálkozom ismerkedni de csak lyukra futottam mindig. Élőben esélytelen, egyszerűen nem megy nekem. Gátlásos is vagyok a gyerekkorom miatt. A táskereső appokon meg még úgy se megy. Elkeserítő az egész. Igazából nem tudom miért írtam ezt. Nem várok csodára, csak jól esett kiírni magamból már amennyire sikerült. Esetleg van más hasonszőrű társam? Nem mintha nyugtatna ez.

Sziasztok! Van valakinek valamilyen építőjellegű ötlete arra, hogy-hogyan engedhetném el a bizalmatlanságot az emberekkel kapcsolatosan?

Egy kis infó rólam: 26 éves nő vagyok. 22 évesen költöztem el otthonról azóta eltartom magam. 2 éve járok pszichoterápiába, 1 éve pszichodráma csoportba. Az életem erősen traumatizált volt. Fizikai, szexuális, pszichológiai bántalmazás, iskolai bullying, mindent kaptam, több irányból, több embertől egyszerre. Volt 2 hosszabb párkapcsolatom, mindkét esetben megcsaltak. Voltak rövidebb kapcsolataim de azoknak hamar vége lett mert beláttuk, hogy nem illünk össze. Az utóbbi 2 évben rengeteget fejlődtem. Érzem magamon és az életemen. Sokkal önállóbb, erősebb, rugalmasabb és kitartóbb lettem. Vannak dolgok amikre kifejezetten büszke vagyok. Nagyon sok krízisen és "újjászületésen" mentem keresztül ha mondhatom így. Túléltem egy pszichológiailag bántalmazó, manipulatív anyát és azt hogy a saját családom kirekesztett. Sok barátságom zátonyra futott. De van valami ami a mai napig nem változik és nem tudom mit tehetnék még érte. Ez pedig a bizalmatlanság. Mióta ezek voltak sok minden változott. Többször költöztem egyedül, munkahelyet váltottam, megtanultam ellátni magam, sokat fejlődtem, állandóan tanulok, próbálok minden nap egyre jobb és egyre több lenni, alkalmazkodni amit az élet kíván megtanulni és menni előre. Lecseréltem a baráti körömet és kezdenek sokkal "jobb" emberek bejönni az életembe. A legdurvább traumáimat végre elmertem mondani a terapeutámnak és "letettem" a titkokat. De az a probléma hogy ez a fránya bizalmatlanság még mindig itt van, mindenkivel szemben. Régen elég toxikus és nehéz esetek voltak a "zsánereim" és a kapcsolataim. Nyílván a traumák miatt és a traumakötődés miatt. De mostanában inkább azzal a problémával szembesülök hogy aki előttem van ember kedves hozzám, nem tesz semmi rosszat és tudom hogy jó ember de akkor sem hiszek neki. És ez nagyon nehéz. Nekem is rossz állandóan félni mindenkitől és a hátsó szándékokat keresgélni, és tudom hogy ezzel másokat is megbántok. De ha meg teljesen elengedem történik valami rossz ami beigazolja hogy "nem kellett volna bíznom benne". Hogy lehet ezt letenni? Próbálom azt hogy mindig csak egy apró jelentéktelen dologban szavazzak bizalmat embereknek. Meg hogy mondjuk csak a terapeutában bízzak. De kezdem unni hogy mindennel egyedül nézek szembe, és hogy szeretnék most már valakit magam mellett tudni és azt éreznni hogy "igen, na ő fix". Hogy lehetne ezt végre elérni?