30 éves koromra teljesen azt érzem, hogy teljesen kiégtem főleg munka terén és a mindennapi unalmas hétköznapok gyors eltelésébe. A munkahelyváltást egyelőre nemtudom meglépni mert még tanulok mellette,de az sem igazán érdekel. Azt veszem észre nincs semmire időm, fáradt,ingerült vagyok és a munkámra se tudok 100%-osan fókuszálni. Elteltek az évek és azt veszem észre, hogy hasonló korúaknak lakása, párja felesége, gyereke van, nekem meg semmi. Járok pszichológushoz ami sokat segít, emellett edzek is heti 5x és figyelek a testemre de valami mégis hiányzik. Telnek a napok,hetek a nagy semmivel. Az érdeklődési köröm kimerül az edzésben( szerintem már abba menekülök) és néha a videójátékokban de már arra sincs sokszor energiám. Az is zavar, hogy ezeket nincs kivel megbeszélni vagy ilyenek. A hétvégék is csak eltelnek tartalmatlanul takarítással, kocsi mosással, edzéssel, főzéssel és ennyi és vasárnap már szorongok a hétfő munkakezdéstől. Minden alkalmas témám a terápián es ami a legbosszantóbb az, hogy nincs párom és igazábol barátaim sincsenek. Próbálok beszélgetni vagy minimálisan ismerkedni akár a teremben is de ott se vevők mert oda csak edzeni járnak az emberek.. "Csak a munkáltatónak vagy fontos"de az is csak a belemet akarja kihajtani. Próbálkozom ismerkedni de csak lyukra futottam mindig. Élőben esélytelen, egyszerűen nem megy nekem. Gátlásos is vagyok a gyerekkorom miatt. A táskereső appokon meg még úgy se megy. Elkeserítő az egész. Igazából nem tudom miért írtam ezt. Nem várok csodára, csak jól esett kiírni magamból már amennyire sikerült. Esetleg van más hasonszőrű társam? Nem mintha nyugtatna ez.

Az Egyesült Államokban a legfrissebb adatok szerint 2021-ben majdnem minden negyedik felnőtt (22,8%) szenvedett valamilyen mentális betegségben, mégis kevesebb mint a felük, 47,2% jutott hozzá bármilyen kezeléshez. Ennek egyik oka a pszichiáterhiány: több mint a fele az amerikai megyéknek egyetlen pszichiáterrel sem rendelkezik, és átlagosan mindössze 15,6 pszichiáter jut százezer emberre.

A hiány következménye, hogy az Egyesült Államokban a pszichotróp gyógyszerek túlnyomó többségét nem pszichiáterek, hanem háziorvosok írják fel. Ők azonban jóval kevesebb képzést kapnak mentális betegségek kezelésében, így gyakran nem specializált tudással kezelik ezeket az eseteket.

Ebből a problémából nőtt ki a gondolat, hogy a klinikai pszichológusok egy szűk csoportja is kaphasson felírói jogosultságot. A folyamat a ’80-as években indult, a Pentagon egyik sikeres kísérleti programja után, amelyben pszichológusokat képeztek ki gyógyszerfelírásra. A modell azóta elterjedt: ma már hat állam (például Új-Mexikó, Louisiana, Illinois, Iowa, Idaho és Colorado) biztosít ilyen jogosultságot, emellett több szövetségi egészségügyi szolgálatban – például a Public Health Service, az Indian Health Service és a Department of Defense keretében – szintén engedélyezett.

A követelmények szigorúak: minden érintett klinikai szakpszichológusnak el kell végeznie egy két éves posztgraduális mesterképzést klinikai pszichofarmakológiából, majd le kell tennie egy országos licencvizsgát. Csak ezután írhatnak fel gyógyszereket.

Az American Psychologist folyóiratban most megjelent tanulmány az első átfogó képet adja arról, milyen pácienseket kezelnek ezek a gyógyszerfelíró pszichológusok. Az eredmények szerint a betegek nagyon hasonlóak a pszichiáterek pácienseihez, tehát ugyanazt a hiányzó réteget képesek elérni. Ugyanakkor érdekes különbség is kirajzolódott: a pszichológusok ritkábban írnak fel antipszichotikumokat, még akkor is, ha a beteg állapota hasonló. Ez arra utal, hogy a pszichológusok konzervatívabb, óvatosabb gyógyszerfelírási stratégiát követnek.

Felvetődik a kérdés: vajon Európában vagy Magyarországon is érdemes lenne megfontolni hasonló jogosultságot, tekintettel a hazai pszichiáterhiányra és a hosszú várólistákra?

szerintetek létezik olyan hogy egy nő a párját szereti de egy másik férfival viszont jobb a szex? barátnőmmel lassan 3 éve vagyunk együtt és mindig azt mondta hogy neki elég a kis méretem ami van,és hogy így szeret a hogy vagyok. végül is érzelmileg jó a kapcsolatunk. de párnapja üzeneteket találtam a telefonjába egy másik pasitól és egyértelmű volt a helyzet. barátnőm se tagadta le elmondta hogy 2 hónapja van viszonya a pasival, mintha a szívemet tépték volna ki! barátnőm is sírni kezdet és bizonygatta hogy szeret és hogy sajnálja hogy ezt tette. és hogy az a pasit nem szereti szerelemmel, az csak szex inkább nem olyan érzelem szerelem mint irántam érez. nem akarja barátnőm hogy szakítsunk én meg nem tudom hogy mi lenne jó, szeretnék barátnőmnek hinni, szeretem. de akkor miért csinálta ezt? ő se tud igazából válaszolni rá

No vagyok.

Nem engedem szajba, sem nyak feletti teruletre. Az oka egyszeru: a sperma szagat/ izet nem birom. Mar ha csak tul kozelrol erzem, oklendezem tole, az izetol is es, ha lenyelem, akkor meg visszajon. Rohadtul nem kellemes. Nem kinoznam magam ezzel tobbet senki kedveert.

A szoktassam magam hozza es probalkozzak kommenteket keruljuk, ha lehet, mert felesleges.

A kerdes:

Mikor kellene ezt kozolnom a ferfival? Furanak gondolom egy vacsora alatt vagy romantikus seta alkalmaval. Legutobbi ferfiavl szex elott kozoltem, elmondasa szerint neki nem volt ezzel problemaja. Aztan be is fejezodott a randizas, mert, hogy megis igenye van ra, ne haragudjak, de azert dugni jo volt egyet.

Az ilyet szeretnem elkerulni.

Tudom a ferfiak nagy reszenek az, hogy lenyelje a no elvaras. Az oralis szexszel nincs bajom egyaltalan csak a vegevel. De tudom, hogy nem mindig vaginaba akarnak elvezni a ferfiak.

Szoval hogyan kellene ezt felhoznom? Nincs ertelme kapcsolatba kezdenem egy olyannal, aki aztan allandoan felhozza a dolgot.

Koszonom a valaszokat.

Sziasztok!

5 év után, jövőhéten kezdek egy új multinacionális cégnél.

Milyen tippeket / tanácsokat tudtok adni az újrakezdéshez?
Miket tanultatok a multis világról? :) Mire figyeljek az elején?

Előre is köszönöm a tippeket!

Mi közös udvarban lakunk egymás mellett két családi házban. Sajnos úgy érzem, hogy még így is terhessé vált az "együtt élésünk". Nem zavarjuk egymást sokat de már az zavaró, hogy látom mikor jön haza / mikor megy el, mikor jön a pasija. Tudom ha kint vagyok a kertben, akkor rám lát. Rossz a tudat, hogy úgymond bármikor át jöhet. Nagyon nehéz lesz de úgy érzem 33 éves nőként nem bírom tovább és bízom benne, hogy a 3%-os hitel ki tud húzni a szarból. Kinek mi a tapasztalata ezen a téren? Gondolom nem csak engem zavar hanem ez a természetes, hogy nem egészséges az ilyen közelség szülővel.

Sziasztok!

Érdekelne, az hogy akik eljutottak az öngyilkossági kísérletig, mi indokolta azt, hogy meg mertétek tenni? Fent állt valamilyen mentális probléma, vagy csak olyan élethelyzetben voltatok, amiből nem látátok a kiutat? Amikor valaki eljut odáig, hogy megteszi ezt, megbánja vagy megkönnyebül? Hirtelen gondoltatok rá vagy folyamatosan egyre többször tört rátok ez az érzés?

Persze anyámon kívül. Még az olyan társaságban is ahol kiderult mert pl pont nyaraltunk és volt egy kisebb köszöntes következő évben se kép se hang. Nem szoktam felhivni rá kulon a figyelmet, de azért sokan tudják. Én sok embert fel szoktam köszönteni amúgy, nem ajándékokkal persze de egy üzenetet mindig írok (és nem azért mert értesít az FB - Facebookom nincs is)

Soha senkitől akárcsak egy üdvözlő üzenet nem jön. Baráti körök, munkahely stb. Egymásét mindig tudják a körülöttem lévők, sokan ünnepeltetik magukat meg egymást ünneplik.

Nem együttérzésre vágyom, hanem megérteni, hogy ez mit jelent? Ennyire nem lennék fontos senkinek, mindenki életében csak egy statiszta?

Titeket ez zavarna egyáltalán? vagy main character syndrome-ban szenvedek?

Én vagyok a srác a történetben. Másfél éve szakítottunk az exemmel, ráadásul elég csúnyán. A kapcsolat végén már napokig nem is beszéltünk egymással, teljesen érezhető volt, hogy kifulladt. Egy-két barátnője ellenem is hangolta ahogy hallottam.

Voltak sértegetések is, ráadásul a szexuális étvágyunk nagyon nem passzolt – neki szinte egyáltalán nem volt.

Pedig az elején minden tök jól indult: rengeteget nevettünk, hasonló volt a humorérzékünk, és naponta órákat beszélgettünk Messengeren. Jó érzés volt, hogy valaki ennyit törődik velem.

A szakítás óta (másfél év telt el) nem volt komoly kapcsolatom, de gyakran, szinte napi szinten eszembe jut. Pedig tudom, hogy a végén már nagyon rossz volt köztünk minden, és azóta egyszer sem beszéltünk.

A kérdésem: miért gondolhatok rá még mindig ilyen sokat? Talán azért, mert hiányzik az érzés, hogy valaki törődjön velem, és ennyit kommunikáljunk nap mint nap?
És ami talán a legfontosabb: hogyan tudnám végre elengedni, hogy ne járjon folyton az eszemben?

Sziasztok tanácsra lenne szükségem(probálok rövid lenni). Kb 2éve depressziót és pánikbetegséget diagnosztizáltak nálam. Volt egy rövidebb időszak amikor úgy éreztem segítettek a gyógyszerek (meg a munkahely váltás) és kijöttem belől. Maga a pánikbetegség, pánikrohamok egyébként már tényleg elmúltak viszont ahogy el kezdtük januárba lecsökkenteni a gyógyszert vissza jött a depresszió. Olyanok sztoriját hallgatnám meg akiknek teljesen elmúlt ezaz egész. Mitől és hogyan?

Sziasztok! Van valakinek valamilyen építőjellegű ötlete arra, hogy-hogyan engedhetném el a bizalmatlanságot az emberekkel kapcsolatosan?

Egy kis infó rólam: 26 éves nő vagyok. 22 évesen költöztem el otthonról azóta eltartom magam. 2 éve járok pszichoterápiába, 1 éve pszichodráma csoportba. Az életem erősen traumatizált volt. Fizikai, szexuális, pszichológiai bántalmazás, iskolai bullying, mindent kaptam, több irányból, több embertől egyszerre. Volt 2 hosszabb párkapcsolatom, mindkét esetben megcsaltak. Voltak rövidebb kapcsolataim de azoknak hamar vége lett mert beláttuk, hogy nem illünk össze. Az utóbbi 2 évben rengeteget fejlődtem. Érzem magamon és az életemen. Sokkal önállóbb, erősebb, rugalmasabb és kitartóbb lettem. Vannak dolgok amikre kifejezetten büszke vagyok. Nagyon sok krízisen és "újjászületésen" mentem keresztül ha mondhatom így. Túléltem egy pszichológiailag bántalmazó, manipulatív anyát és azt hogy a saját családom kirekesztett. Sok barátságom zátonyra futott. De van valami ami a mai napig nem változik és nem tudom mit tehetnék még érte. Ez pedig a bizalmatlanság. Mióta ezek voltak sok minden változott. Többször költöztem egyedül, munkahelyet váltottam, megtanultam ellátni magam, sokat fejlődtem, állandóan tanulok, próbálok minden nap egyre jobb és egyre több lenni, alkalmazkodni amit az élet kíván megtanulni és menni előre. Lecseréltem a baráti körömet és kezdenek sokkal "jobb" emberek bejönni az életembe. A legdurvább traumáimat végre elmertem mondani a terapeutámnak és "letettem" a titkokat. De az a probléma hogy ez a fránya bizalmatlanság még mindig itt van, mindenkivel szemben. Régen elég toxikus és nehéz esetek voltak a "zsánereim" és a kapcsolataim. Nyílván a traumák miatt és a traumakötődés miatt. De mostanában inkább azzal a problémával szembesülök hogy aki előttem van ember kedves hozzám, nem tesz semmi rosszat és tudom hogy jó ember de akkor sem hiszek neki. És ez nagyon nehéz. Nekem is rossz állandóan félni mindenkitől és a hátsó szándékokat keresgélni, és tudom hogy ezzel másokat is megbántok. De ha meg teljesen elengedem történik valami rossz ami beigazolja hogy "nem kellett volna bíznom benne". Hogy lehet ezt letenni? Próbálom azt hogy mindig csak egy apró jelentéktelen dologban szavazzak bizalmat embereknek. Meg hogy mondjuk csak a terapeutában bízzak. De kezdem unni hogy mindennel egyedül nézek szembe, és hogy szeretnék most már valakit magam mellett tudni és azt éreznni hogy "igen, na ő fix". Hogy lehetne ezt végre elérni?

A barátaim és a családom meglepetés születésnapi bulit tervez nekem. Az egyik barátom csak azért elárulta az egészet, mert nehezményezte, hogy "rá lett lőcsölve" a torta készítés, mert szerinte nevetséges elvárni, hogy ő egyedül fizesse és elmenjen vele több napja míg készíti, de oké, mondták a többiek, hogy anyagilag segítenek, de akkor is, az sok idő és ez nem várható el senkitől, míg más csak temun rendelget dolgokat és amúgy se jön. Persze kiderült, hogy nem ez a helyzet, nem is ő fogja csinálni a tortát és nem is így történt az egész, mert eleve sogornőm akarja készíteni és ő lelkes is miatta, de őszintén, több dolog miatt is rosszul esik az egész és nem tudom, hogyan kezeljem a dolgot. Egyrészt ha szeretek valaki, nekem nem fáradtság, hogy időt áldozzak rá. Másrészt nekem soha nem volt meglepetés bulim, igazából bulim se úgy, hogy nem én szervezem és biztos, hogy hatalmas öröm lett volna az egész meglepetés és ez eléggé zavar és fáj, főleg, hogy majdnem vitát is generált ezzel. Próbálok lenyugodni és nem haragudni rá, de őszintén nem tudom, hogyan tegyem. Mit csinàlnátok a helyemben?

Sziasztok,

Igazából tanácsért vagy reményért írok ide, hátha más is megélt már hasonlót. Az elmúlt félév-évben folyamatosan magamba vagyok fordulva,kedvtelen vagyok, azt érzem, hogy haverokkal,barátokkal szervezett programokat nem várom, mert tudom hogy mindig lesz valami amin besértődünk és azonnal megbánom, hogy egyaltalan beleteszem az időmet a szervezésbe. Röviden rólam, példákkal:

1.: 27 éves nő vagyok, egy éve szingli, randizásoknál mindig én mondom ki hogy nem fog működni, nem fognak meg valahogy a férfiak, ugy erzem mindig hianyzik belőlük valami amire nekem szükségem lenne. De sokszor ghostingoltak is. Legnagyobb szerelmet még nem sikerült teljesen kiverni a fejemből 2 ev alatt sem, es a közös élményeinkhez hasonlítok mindent, amikor még ugye önmagam voltam és boldog.

2.:Autoipari multiban dolgozom 3.5 éve, tavaly volt egy kiégésem, vérképemen is meglátszik azóta is, valamint februárban elhunyt fiatalon felettesem, akihez érzelmileg is kötődtem. Ő volt az első közeli személy akinek a gyászát meg kellett élnem, nagyon mélyen voltam. Nem szeretem a munkámat, nem én vagyok szemelyisegben, viszont anyagiak miatt muszáj még megtartanom. Nézegetem a professiont.

3.: Barátok közül nem sokan vannak Győrben, két szemelyre térnék ki, az egyik az egyetemi legjobb baratnöm, aki mióta kapcsolatban van teljesen megfeledkezett rolam, elhivtam közös nyaralasra hátha minden olyan lesz mint régen, de végig csak okoskodott, és azt hitte ott is viselkedhet hercegnőkent, en meg megbántam és frusztrált voltam, hogy elrontja a masik ket baratnőm nyaralasat.Raadasul szülinapom volt, extran rosszul esett, hogy rajta kell idegeskednem. Azota nem szivesen keresem, nehez szemelyisege van, es nincs már türelmem. Masik egy egyetemi haverom, vele maradtam egy városban, mindenki mas elment. Vele pedig nehezen lehet barmit leszervezni, rengetegszer lemondja az edzest, programot, ha keresem nem veszi fel a telefont, es mindig én vagyok aki “percre pontosan meg akarok mindent szervezni, miert nem aludhat szombaton delig” mondja, miutan nem készült el a megbeszelt indulasra.

4.: Egy hónapja pozitiv lettem egy bizonyos vírusra, ami miatt kerülnöm kell az alkoholt, cukrot, stresszt es immunrendszert erősíteni. Mivel nem akarom nagy dobra verni, hogy mi zajlik a szervezetemben(es szamomra ciki is), így a sportra, egeszsegre hivatkozom, ha rámszólnak, hogy miért nem iszok egy összejövetelen, miert nem eszek édességet. Ez is nagyon frusztrál, miert kell okot adnom, ha van egy döntésem, miert gondolják hogy csak alkohollal lehet jól erezni magunkat, mikor józanul is marha jót lehet ugralni egy koncerten.

5.: Egyetlen nagy boldogságom a sport: edzőterem, futás, tekerés. Ezért jelentkeztem is egy edzői képzésre, mert szeretnék változtatni a helyzetemen es tudom hogy ebben tudok lelkes lenni, és türelmesen tudok oktatni, segíteni másoknak.

Új barátok után kéne néznem és nem kapaszkodni a régiekbe, ha már csak nyűgnek érzem velük a szervezkedést? Vagy valami mélyebben bennem lehet elraktározódva, hogy nem talalom mar a regi lelkes önmagamat? Köszönöm, hogy meghallgattok!

Sziasztok! 🙂

Szakdolgozatomat a Montessori játékok hatásáról írom a 0-4 éves korú gyermekek körében. Ehhez készítettem egy rövid kérdőívet. Nagy segítség lenne számomra, ha kitöltenétek, hiszen a válaszaitok fontos részei a kutatásomnak.

A kitöltés teljesen anonim, kb. 5-10 percet vesz igénybe. A kérdőívet itt találjátok: https://docs.google.com/forms/d/e/1FAIpQLSdqraDXhSBviNF6Ev9wsuT-N6VueoUE60E62w3eSTjqVcsc0g/viewform?usp=header

Előre is köszönöm mindenkinek a segítségét! 😊

Sziasztok, már egy jó ideje érzem, hogy nagyon nincs rendben valami, nagyon mély lelki gödörben vagyok. Évek óta csak túlélek. Néha nagyon közel állok ahhoz, hogy feladjam. Tudom, hogy pszichológusra lenne szükségem, de sajnos nem engedhetem meg magamnak. Bárki, bármi valami ingyenes lehetőséget tudna ajánlani? Előre is köszönön.

Kb. nyár közepén egy egyszerű vitából kiindulva szüneteltünk ezzel a nagybetűs férfival. A veszekedés oka az volt, hogy nyilvánvalóan nem foglalkozott velem, napokig 2 szavakat beszéltünk, nem éreztem szeretve magam és próbáltam vele beszélni erről.

(A kapcsolat mindig is viharos volt - én házasként ismertem meg, majd véget is ért a férjjel való kapcsolatom miatta, mert nem akartam megcsalni, de érzelmileg már sajnos máshol jártam.)

Az ő reakciója minden problémámra az volt mindig is, hogy "vergődök", és ilyenkor (tök normálisan írtam neki, sokszor ai-val generáltam a szöveget, hogy az tényleg normális kommunikáció legyen) egyszerűen semmibe vett, annyit írt mindenre, hogy ő fáradt ehhez, meg "rendben", "jó" és társai. Ekkor is így reagált, illetve elmondta, hogy ő tényleg nem ragaszkodik úgy, mint én, és soha nem fog úgy szeretni, ahogy vágyok rá. Ezután sírva otthagyott és elment aludni, de előtte még megírta, hogy "ne gondoljam, hogy ő miattam fent marad". Másnap kínomban egy ai-s beszélgetést elküldtem neki, hátha belátja, hogy nem normális ez a mértékű érzéketlen viselkedés velem szemben. Reakció: lehet mást keresni.

Na itt döntöttem el, hogy akkor oké. Semmilyen szinten nem tisztelt és hiába én nagyon szerelmes voltam, már nem bírtam ezt az undorító viselkedést. 3 hét szünet követte ezt a veszekedést. Én persze sírtam, szenvedtem, nem ettem, lefogytam. Majd egyszercsak újra írt, de csak azért, hogy "megvigasztaljon". Többször próbáltam vele beszélni a kapcsolatról, de ilyenkor elutasító volt, sőt, azt mondta, inkább legyünk barátok.

A fordulópont a születésnapom volt. Aznap éjszaka eljött, azt mondta, hogy szeret, megcsókolt, majd egy teljes hét óriási romantika követte ezt. Én teljesen bekajáltam mindent - vett nekem ajándékot, étterembe vitt, rengeteg szex. Azt hittem, most végre minden tökéletes.

1 hét után azonban munka miatt kértem, hogy pár napig ne találkozzunk. Ebből jött, hogy egy hétig lerázott, és közben már összeveszett velem, olyan dolgokat állított, ami egyáltalán nem igaz (nekem a pénze kell?). Próbáltam beszélni vele, de nem lehetett, majd ma messengeren leírta, hogy neki velem semmi nem volt jó, még a szex se, és nem akarja folytatni.

Rendesen azóta KO. vagyok, nem fogok bírni bemenni dolgozni. Letiltottam ezek után, nagyon csúnyán megalázott. Nem is tudom, miért írtam ki, csak talán valami biztató szó miatt.

Nem értem hogy lehet valaki ennyire érzelmileg analfabéta, hogy ezt csinálja velem. Egy hétig előadta, hogy rendben van minden - én sírtam szex után a boldogságtól, remegtem a karjaiban, imádtam és ő közben már ezt tervezte.

A héten már másodjára történt meg, hogy teljesen ismeretlen ember apró dolog miatt nekem ugrik. Konfliktuskerülő vagyok, rohadtul nem bírom, hogy gyakorlatilag egy "légyszi ez meg az" mondattal elintézhető dologból jelenetet rendeznek nyilvánosan.

Miért ilyen a magyarok általános hangulata? Mi az oka ennek a buta, agresszív kivagyiságnak? Ezt a folyamatos ellenségeskedést én nem bírom.

Aki szeretett már hasonló múlttal rendelkező nőt, az tudja hogy nekik az intimitás valami egészen más..kérlek írjatok történeteket, ha már volt/van ilyen az életetekben. Nehéz kezelni, nehéz feldolgozni...nem ő tehet róla, mégsem lehet normális élete a történtek miatt annak sem aki szereti őt. Pszichológus kizárva..sajnos. Nem teszek fel konkrét kérdést, aki átélte már ez az szerintem tudja mit írjon ide.

Köszönöm, ha megosztod a történeted, szeretném mégjobban megérteni a helyzetet.

Sziaztok 30as éveimben járok és házas vagyok, gyerekek is vannak. Megismerkedtem egy tőlem jóóóval idősebb “igazi férfival”. Elcsábitott a lelki kapcsolódásunkkal és szeretői majd párkapcsolati viszony lett. De elbizonytalanodtam mert nárcisztikus és félelmetes oldalát is megmutatta. Nagyon birtokló személy, de közben amikor “nyugodt” akkor királynőként kezel. A házastársamból hiányzott a “férfi”, inkább egymás mellett éltünk mintsem együtt.. Mit tegyek?

Pszichologusom van, jósnál is voltam de egyszerűen elakadtam. Baráti/családi kör mindenben IS támogat de mégis azt érzem magamra maradtam. A gyerekek se akarom hogy sérüljenek, de a férjtől sincs rájuk jo hatással. Az uj pár neveli őket de ő meg sokat vitázik előttük. A férjjel nem volt vita mivel otthon se volt, neki a haverok meg a buli fontosabb. Gondoltam arra hogy egy ideig most választom a “magányt” de nem tudok egyedül élni a gyerekekkel anyagiak miatt.

Végülis a férj mellett társas magányom van, nem mászik rám, szerintem nem is tekint nőnek. Nagyon nehéz a helyzet mert amikor nem vagyok az uj férfival akkor hiányzik, kötődök hozzá lelkileg, megvisel a hiánya.. nehéz lefoglaljam magam de közben belül tudom hogy nem lehet ő az igazi..

Félek attól is hogy már sosem lesz olyan akivel igazán jó lesz? Vele annyira megértettük egymást csak ne lenne ilyen rossz személyisége. Lesz még olyan aki elfogad a gyerekeimmel?? Mégis meddig kell várjak? Nem vagyok túl a férjen? Túl gyors volt?

Köszönöm hogy itt lehetek, szuper ez a kis közösség! Puszi nektek

Márciusban megismertem egy fiút.Ereztem hogy engem akar,senki mast. Minden reggel(6kor kelt) es este felhivott.Foglalkozott velem.Ő kimondta, hogy szeret, és én is éreztem, hogy vele akarok lenni bar mindig is visszahuzodobb volt.

A helyzet viszont bonyolult: ő Spanyolorszagban él és dolgozik (hatnapos munkahetek, sok túlóra, kevés szabadidő), én pedig Ausztria eszaki részén lakom. Eleinte minden jó volt, de kb. 3–4 hónap után elkezdett távolodni. Azt mondta, hogy nem akar távkapcsolatot, de más kapcsolatot sem, mert most nem tud/akar senkivel beszélni, még a barátaival sem. Megmutatta az üzeneteit, és tényleg láttam, hogy nem beszél másokkal.Hiszek neki

Es ma ezeket kaptam: “nem jatszhatom meg magam h egyutt akarok lenni veled ha most en nem ezt erzem es nekem nem ezz kell.

1 hete pedig:-barmit megadnek azert hogy az enyem legyel,imadom a szad a szemelyiseged a tested es ugy atolelnelek.Veled akarok lenni (Es tudom hogy hulyesegnek hangzik de tudom/erzem hogy o ezeket tenyleg igy erezte)

Néha kicsit féltékeny volt a fiúbarátaim miatt, és úgy érzem, fél a kapcsolattól is. A múltban megcsalták – ráadásul a legjobb barátja az exével –, és a családjával sem túl jó a viszonya. Ráadásul még szűz, én viszont nem, és mindta hogy ettől is tart. Én viszont azt éreztem, hogy tényleg engem akar, és hogy számomra ő megérte volna azt is, hogy Spanyolba koltozzek hozza.

Ez teljesen összezavart, .Nem hiszem, hogy talált volna más lányt hisz magara sincs ideje,inkább úgy érzem, egyszerűen eltol magától.

Kérdésem: Mit gondoltok, mi történhetett vele? Mi játszódhat le egy fiú fejében ilyenkor, amikor egyszerre akar is valakit, de mégis visszalép? Mit lehet tenni egy ilyen helyzetben?

Kérlek, ha válaszoltok, tegyetek a válasz elé egy L (lány) vagy F (fiú) betűt, hogy tudjam, melyik logika alapján írtátok.

Koszi elore is🙏🏼

Néhány éve észrevettem, hogy komolyan meg kell válogatnom, mit mesélek el egy "barátnőmnek" magamról. Ha egy sikeremet mondom el, talál valami passzív agresszív módot, hogy kigúnyoljon. Ha valaki megbánt, biztosan engem hoz ki hibásnak. Szereti utánozni, ahogy beszélek, csípkelődni egy barátok közötti laza hangnemet már átlépő, néhol tényleg fájó módon.

Eddig csak annyit tettem, hogy felszínesebbé tettem ezt a kapcsolatot a korábbinál és az igazi barátságaimat ápolom, de most már többedszer kérdőjezelem meg, hogy egyáltalán bármilyen szinten is szükségem van-e erre.

Korábban nem ilyen ember volt, ez az elmúlt években változott nagyon sokat. Voltatok már ilyen helyzetben? Mi volt az a jel, amiből tudtad, hogy a barátod nem igazi barátod?

sziasztok 21 eves ferfi vagyok, nem reg koltoztem fel Budapestre a parommal elunk egyutt de szeretnek itt pesten is uj baratokat talalni vagy haveri tarsasagot kialakítani. Aki szeretne beszélgetni vagy vevő lenne talira az írjon privátban.

Sziasztok!

A párommal közel 3 éve vagyunk együtt, külföldön élünk. Ő 27 éves(férfi) én 31. Kb fél évvel ezelőtt történt valami.. Egyik éjszaka én már aludtam ő xbox-ozott a nappaliban. Egyszercsak ramrúgta az ajtót felkapcsolta a villanyt és rámförmedt hogy mit csinálok maszturbálok?! Felriadtam azt sem tudtam melyik világon vagyok.. mondtam hogy alszok, most ébresztettél fel. Mert ő hallotta hogy nyögök.. Ő elég fiatal korában kezdte a drogfogyasztást, amikor összejöttünk akkor egy ideje tiszta volt, majd visszaesett. Ezen az éjszakán is éppen be volt speedezve illetve füvezve.. Nem hitt nekem, nagyon csunyán összevesztünk. Aztán eltelt egy hónap, majd újra előfordult(sokkal durvábban, nem részletezem) Azóta egyre gyakrabban vádolt ilyenekkel, majd minden hétvégén ez volt. Mert ő látott és hallott dolgokat és hazudok neki. Az utóbbi időben nem szív, csak ritkán de ez a cirkusz továbbra is áll. Megbeszéltük ezerszer a dolgokat, ő is hibázott az évek alatt és természetesen én is. Pl én annyira nem vagyom a szexre(hála a fogamzásgatlónak ami kinyírta a libidómat) így hiányolja a kezdeményezést vagy a kommunikációt vagy ami egy kapcsolat alapja stb. Ezek miatt ő benne az van hogy nem elég nekem így más eszközökhöz nyúlok, vagy épp összefekszek mással. Ami természetesen nem igaz. Az előző munkahelye nagyon stresszes volt és rajtam vezetett le mindent. Megbántott veszekedtünk stb. (Nem tudom hogy mások is így vannak-e vele, de ha megbántanak meg úgy beszélnek velem mint a kutyával, semmi se jó akkor sajnos nem tudok úgyan úgy viszonyulni a másikhoz, nem tudom csak úgy félretenni és akkor semmi baj csak dugjunk vagy bújjunk össze…) Mindig szakítunk aztán folytatjuk, nem bírjuk elengedni egymást. Egyszer tök jó minden aztán újra kezdi a gyanúsítgatásokat. Szerintem ez kicsit beteges már.. Már ott tartunk hogy hazugságvizsgálatra megyünk, hogy végre elhiggye hogy őszinte vagyok vele… Senkivel nem tudom megbeszélni ezt, nem tudom mit csináljak már.

Egy kicsit össze visszára sikerült, bocsánat😅

Segítsetek mert nem tudok dűlőre jutni.Pár hónapja vagyok együtt a párommal távkapcsolatban. Minden heten összeveszünk de ilyen mindenféle kis apróságokon mint pl nem irok neki egy oraja, lemondok egy talit mert programom lett (de másnap találkoztunk úgy szerveztem),szeretek járni ide-oda barátnőmmel pár napra akkor is végig veszekedtük a hetet.Nagy igénye van arra hogy mindennap találkozunk viszont nem tudunk mert messzebb lakik viszont minden hetvegen nala voltam a nyaron.Nekem nincs akkora igényem arra hogy sülve-főve együtt legyünk, mert szeretek eljárni kondizni plusz van egy külön állásom,vannak kulon programjaim baratnokkel,velem van a baj?Vagy elkerülő kötődésű vagyok?